Téli vasárnap este van. Még hamar sötétedik, az utcákon már alig járnak emberek ilyenkor. Hatalmába kerít az érzés, hogy menni kell. A bennem feszülő energiák nem hagynak nyugodni, szinte pezsgő módjára forr a vérem és belülről valami csak arra késztet, hogy menjek. Az elhatározás már megszületett és egyre inkább az izgalom lesz úrrá rajtam, ahogy öltözöm. Mennyire lehet hideg odakint? Találgatom… Hiszen ma még ki sem mozdultam. Fúj a szél vagy esik? Miközben az időjárást ellenőrzöm az ablakon kitekintve, a sárága lámpák fényében halványan körvonalazódik a pálya. Senkit nem látok odakint.
Ilyenkor szeretek elindulni. Másokkal ellentétben én mindig is hidegben szerettem futni. Gyorsan átnézem, minden megvan-e, de a gondolataim már kint járnak. Bemelegítés, még egy utolsó pillantás a telefonra, hogy minden beállítás rendben van-e. Végre indulhatok.
Az izgalom csak fokozódik, ahogy az ajtó nyitásával megérzem a hűvös levegőt. Lassú kocogásba kezdek és érzem, ahogy a testem minden porcikája felveszi a futás ritmusát. Minden lélegzetvétellel egyre több adrenalin árad szét bennem, ami még intenzívebb futásra sarkall. Úgy érzem, most nincsen senki, aki meg tudna állítani. Alig telik el néhány perc és a levegőt már nem érzem hűvösnek. Az első kilométerek megtétele után minden feszültség eltűnik belőlem és a gondolataim szinte kikapcsolnak. Nincs más, csak én…, a táj és az este fényei.
Szabadnak érzem magam, tele energiával, ahogy egyre gyorsabban ver a szívem. Az adrenalin arra késztet, hogy minden erőmet beleadjam. Ma nem érzek fáradtságot. A vérem lüktetése diktálja az iramot és egyre csak hajt előre. Hosszú percek telnek el így, de én észre sem veszem. Megváltozott tudatállapotban lelkem néha mintha valahol a testem körül lebegne… majd ismét visszatér, hogy elönthesse a futás élvezete.
Gyorsabban veszem a levegőt és érzem, ahogy elérem a maximumot, melyre testem képes. Teljesen elmerülök ebben a pillanatban, és azt kívánom, bárcsak lehetne még tovább… Úgy érzem, végtelen az idő, ami eltelik. Mintha megállna körülöttem minden. Nem érzékelem a külvilág fizikai valóságát, a sötétséget, a hideget, a fáradtságot. Azt sem, hogy épp futok. A pillanatok percek, majd órák lesznek, és megszűnik a valóság…
Majd, mintegy varázsütésre, a következő pillanatban ismét bevillan minden. Ahogyan egy jó álomból sem szívesen ébredek, most is azt szeretném, bárcsak maradhatnék még ebben a végtelennek tűnő jelenben… Végül mégis lassítok. Hirtelen forróság önt el, ahogy a gyors iram csökken és felhevült testem így már érzi a hűvös szelet. Szívem ritmusa még nagyon gyors, de én lépteimmel együtt a levegővételt is tudatosan lassítom, ahogy az érzékelés dimenziói folyamatosan visszatérnek.
Nagyon kellemes és jóleső érzés árad szét a testemben. Azt hiszem, a sikeré és a boldogságé…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: