Mit lehet tenni, hogy ne szeressünk bele valakibe?
Ha minden, amiben van egy pici logika és józan ész, azt diktálja, hogy ne kerülj hozzá közel.
Hogyan lehet elkerülni azt, aki jobban vonz, mint a mágnes és akinek a szemében elveszel, ha rád néz, ha csak arra vágysz, hogy megérintsen és magához húzzon?
Ismeretlenül érkezett az érzés, mégis nagyon ismerősnek tűnik. Azonnal felismerem a fontos embereket. Azokat, akikkel közös az utunk. A legfurcsább az, hogy először mindig úgy teszek, mintha nem venném észre, hogy megérkezett az életembe. Mintha ezzel elkerülhetném az elkerülhetetlent.
Valami azt diktálja, hogy meg kellene mondanom, hogy ne keresse többé a társaságom. Akkor nem tudna megbántani. Megoldódna a helyzet. Én idővel elfelejteném, jönne más és megmaradna a mostani jó kapcsolatunk. De minél inkább próbálom eltaszítani magamtól, ő annál inkább próbálkozik megszerezni a barátságomat, én pedig annál inkább kötődöm hozzá… és a kör bezárult.
Azt hiszem, a telihold lehet az oka… ami most épp vörösen izzik a fekete égbolton és a csillagokat is megsemmisítve szórja narancs fényét. Egymaga beragyogja az egész égboltot.
Itt a nyár és én talán még sose vágytam ennyire arra, hogy hozzám bújjon valaki. Tudom-e ezt én is csak barátságként kezelni? Biztosan nem. Mi az, amit nyerhetek ebből a felemás kapcsolatból?
Ha a boldogságot lehetne fokozni, akkor azt mondanám, hogy a legboldogabbnak érzem magam, már akkor is, ha csak üzen valamit. Ha arra gondolok, hogy ugyanakkor kiknek üzenhet még.., akkor pedig megsemmisülés fokozatait számolom. A szauna utáni jeges merülőfürdő érzése keveredve a lázgörccsel, mely megbénítja a végtagjaim…
Végletek. Szenvedéllyel teli pillanatok, amelyek az életem meghatározói. Ha visszaemlékezem a legfontosabb eseményekre, érzésekre, találkozásokra, akkor csak olyan pillanatok jutnak eszembe, amikor a szenvedély lobbantotta fel és szakította szét az érzékeimet.
Csendben figyelem a szülinapomra kapott léggömböt, mely már több mint két hónapja díszíti a szobámat, de a hélium még csak most kezdi megadni magát. Épp csak elkezdődött a nyár, de már 26 fok van kint éjjel is. A színes léggömböt már nem kell rögzíteni a díszítő szalagokkal a szekrényhez, mert lassan elfogy a gáz az ereje. Felemelkedik, majd lesüllyed a szélcsendben. Vitorláshajóként lassan jobbra, majd balra úszik és picit forog is közben, ahogy próbál küzdeni a gravitáció ellen… és ekkor hirtelen rádöbbenek, hogy én is pont ezt teszem.
Minden erőmmel küzdök a bennem ébredező igazsággal.
Hiszem, hogy az emberek, akik megjelennek az életünkben, azért kerülnek közel hozzánk, hogy segítsenek nekünk és közben mi is nyomot hagyunk az Ő életfolyamukban. Lehet, hogy általunk/ miattunk megismer egy lehetőséget, kap egy állást, külföldre költözik, megvesz egy házat, belép egy csoportba, elkezd egy tanfolyamot, újra rátalál a motivációjára. Lökést adunk neki, inspiráljuk valamilyen irányba, bár legtöbbször ennek magunk sem vagyunk a tudatában. Mi választottuk őket és ők önként támogatnak minket abban, hogy beteljesítsük a feladatunkat. Nem szabhatjuk meg, meddig maradjanak, hiszen ezt már eldöntöttük… Jóval korábban. Épp ezért nem is küzdhetünk az ellen, hogy belépjenek az életünkbe.
Eszembe jut a dal, mely egykor a lelkemből szólt… és azt hittem, hogy már nem fogom újra átélni ezt.
“Helló, te furcsa igazság…, hát mondd el, hogy mit vársz magamtól.”
Mondd el, amit már én is érzek régóta:
Végig kell mennem az ösvényen…, hogy kiderüljön, milyen szerepet szántam neki az életemben.
Kommentek