A legkisebb kényszer elve

A kényszer nagy úr… legalábbis így szokás mondani… Vajon tényleg nincs választásunk?
Én valahogy mindig mindent másképp csináltam, mint mások… Dedós dili vagy a szabad akarat diadala? Végül is nem ez számít…

Első emlékeim egyike egy anyák napjához kötődik, amikor az óvodai versmondásnál kis csoporttársaim boldogan szavalták a hosszasan memorizált versecskéket édesanyjuk köszöntésére. Csak én maradtam ülve. A szemem sarkából láttam, ahogy anyukám és nagymamám kétségbeesetten integetve próbálták elérni, hogy végre én is csatlakozzam a többiekhez. Mindhiába. A versnek vége lett, a taps is elült. Ekkor álltam fel a székről egyedül, nem törődve azzal, hogy immár mindenki engem figyel.

Emlékszem, nagymamám milyen sokszor megdorgált, amiért nem köszöntem az utcán azoknak, akikkel találkozott és akiket ő üdvözölt utunk során. Hosszú ideig csak hallgattam durcásan, nem értve, miért kell nekem is azt tenni, amit neki. Hiszen én nem is ismerem ezeket az embereket. Majd végig gondoltam a dolgot és csöpp eszemmel arra a következtetésre jutottam, hogy ezentúl mindenkinek köszönni fogok… Tényleg mindenkinek… Utunk hátralévő részén nem hagytam ki egy embert sem, akivel szembe találkoztunk… Hiába olvastam le mamám arcáról a borús fellegeket és a szeméből a villámokat, én végig kitartottam az elhatározásom mellett.

Számtalan hasonló emléket tudok felidézni, melyekre így utólag mosolyogva tekintünk vissza. Akkoriban azonban igencsak megnehezíthettem szeretteim életét.

A felfedezni akarásom, kíváncsiságom, és a szabadság vágyam már gyermekkoromban is hatalmas volt.
Az iskolában is hamar kiderült, hogy azokat a tárgyakat, amik lekötik a figyelmem, tanulás nélkül el tudtam sajátítani. Az óra annyira lekötötte a figyelmem, úgy el tudtam merülni az információk tengerében, hogy már ott megtanultam mindent. Láttam az összefüggéseket, megértettem a logikáját vagy épp belefeledkeztem az alkotás szépségébe. A szenvedély csapdájában éltem át minden percét. Voltak azonban olyan tantárgyak, melyek mellett hosszú éjszakákat és hajnalokat töltöttem… eredménytelenül. A gondolataim fegyverként meredtek rám.  Mégis vizsgázni kellett belőle. Nem választhattam és ez kétségbe ejtett. Elkövettem mindent, hogy megmutassam, én is képes vagyok arra, amire a többiek…, mert ezt várják el tőlem. Mégsem ment.

Bemagoltam az anyagot, szóról szóra fel tudtam idézni a szavakat…, elraktároztam a rövid távú memóriámba…, ám ezek a szavak számomra nem jelentettek semmit.

Sokan választanak hivatást olyan indíttatásból, hogy minél többet tudjanak vele keresni a későbbiekben, hiszen ha pénz van, akkor elértek valamit. Sikeresnek mondhatók. Letettek valamit az asztalra és meg tudják valósítani legmélyebb álmaikat és vágyaikat. Elutazhatnak távoli vidékekre, megvehetik álmaik autóját, amiben feszítve begyűjthetik az elismerő és vágyakozó pillantásokat az utcán. De vajon megéri-e, ha a sikerért és a csillogásért, önmagunkat feladva, csupán kényszerből cselekszünk? A válasz egyszerű. Csak annyi kell, hogy a szívünkbe nézünk és megkérdezzük: boldogok vagyunk-e…?
Lehettem volna jogász, könyvelő, tolmács…, én mégsem találtam volna meg bennük önmagam.

A kémiában ezt úgy hívnák, hogy a legkisebb kényszer elve. Életemre gyakorolt hatása minden pillanatban jelen van. Ha egy olyan dolgot kell megtennem, amire kényszerítenem kell magam, azonnal elindul bennem a zavaró hatás megszüntetésére irányuló folyamat.

Persze jól tudom, hogy mindig lesznek dolgok, melyeket meg kell tennem, még ha nehezemre esnek is. Ezen nem változtathatok.., de a makacs kisgyerek még bennem él és minden alkalommal emlékeztet arra, hogy ne mások életét éljem. Nem élhetek kényszerből vagy megfelelni akarásból. Semmi sem tarthat vissza attól, hogy saját érdeklődésem, vágyaim helyezzem előtérbe.  Én nem vagyok rá képes.

Azt hiszem, felnőttem…