Sokszor elgondolkozom, vajon van-e igazság abban, hogy ami balul sülhet el, az biztosan nem úgy sikerül, ahogyan terveztük. Minél inkább nem akarunk találkozni azzal a személlyel, aki megbántott, átvert és kihasznált…, annál biztosabb, hogy a lehető legrosszabb időben bukkan fel.
Sétálok az utcán, vagy épp csak az ebédlő felé tartok. Azt hittem, már túl vagyok rajta rég. Még mindig bánt, hogy nem minden ember áll egy szinten velem és vannak olyan dolgok, amiken nem változtathatok.
Mi történne, ha megtennéd? Megváltozna minden? Vagy éppen semmi?
Csak egyetlen döntésének a befolyásolása vajon milyen következményekkel járna? Megváltozna a személyisége?
Vajon tanulnánk így is? Vagy örök mókuskerék lenne az életünk egy idilli világban, ahol minden és mindenki tökéletes?
Az én akaratom fontosabb, jobb, csak azért, mert az én értelmi és érzelmi szintem szerint így helyes? Vagy előbbre való lehet-e egy másik emberé? Eldönthetem ezt egyáltalán egymagam?
Nem tapasztalnánk meg a leckéket, nem élnénk át a fájdalmat. Sosem tudnánk meg, milyen érzés, ha megbántanak, átvernek.
A saját utam határozza meg, ki voltam, ki vagyok és hová jutok el ebben az életben. Én választottam az életem és nem engedném meg, hogy más döntsön helyettem. Már tudom, hogy más helyett sem dönthetek. Az utunk a sajátunk. A saját érzéseinkkel kell elszámolni lelkünk előtt.
Murphy jól tudta ezt… és mindig a képünkbe vágja, amikor csak teheti.