Azok közé tartozom, akik olyan szerencsésnek mondhatók, hogy boldog gyermekkoruk volt. Tele szeretettel és vidámsággal, nevetéssel és játékkal. Egy pillanat, ennyi volt csak, mégis, emlékét mélyen őrzöm. Minden gondolatom, minden tettem ez határozza meg.
Havazik. Az idei tél első hava. Várták már kicsik és nagyok. Bennem pedig a régi emlékek visszhangjai csengenek. Egészen pici koromtól.
A havazásnak különös hatása van rám. A hópelyhek csendes kavargása a szélben. Az emberek halkabban beszélnek, elcsendesednek ők is és csak figyelik, ahogy egyre fehérebb a táj. Békés és valahogy ünnepélyes. Hideg van. A szél is fúj, mégis meleget és meghittséget áraszt magából a táj. Egy halk nevetés, apró kis csizmák hagynak nyomot a ropogó hóban. Emlékszem az anorákom suhogására, az egyujjas kesztyűm puha melegére. Emlékszem a gátra, ahonnan suhanva siklottunk alá hangos kacagással és a végén beleborultunk a hóba. Sosem fáztunk. Talán a gyerekek sajátja ez. Az önfeledt játék velejárója.
A hóember gombszeme is a helyére került, de mi még mindig nem fáztunk. A fehér hó csillogása az éjszakai lámpák fényében az egyik legvarázslatosabb dolog a világon. Minden évben csinálok egy angyalt az első hóba, ami már meg is marad. Mindig az érintetlen, szűzhóba. Az érzés, amit ad nekem, az a gyermekkorom érzése. Anya meséjét az ágyam mellett, fázós kezem melegítését a radiátornál, nagymamám hangját, miközben leheletével és két keze melegével próbálja enyhíteni a fájdalmam, mert a körmöm alá ment a hideg, a meleg kakaó ízét, a rég elfelejtett játék szabadságát…
Csak figyelem a hóesést. Meleg tenyeremen elolvadnak a csillag alakú, piciny hópihék. Nézem, ahogy lassan porcukor réteget képeznek az úton. Izgatott vagyok és kíváncsi. Reménykedem. Várom, hogy megmarad-e. Vajon ma újra átélhetem?
Felnézek az égre, és érzem, ahogy a hideg kis hópihék sűrűn az arcomba hullanak. Végül becsukom a szemem és csak mosolygok.
– Kérlek… Csak egy hóangyalnyit… – suttogom…
