Van egy érzés. Egy figyelmeztetés, amiről nem veszel tudomást. Nem akarsz róla tudomást venni, mégis hallod a hangját a fejedben. Először csak halk suttogás, mely néha megszólít, de te gyorsan elhesegeted a gondolatot. Jó ez így nekem…, gondolod. Majd a suttogás picit felerősödik és egyre többször szólal meg: Nem ez az, amire vágysz… Azonban az érzés ahogy jött, hűvös fuvallatként, már tovább is illan, mert bezárod fejedben a képzeletbeli ablakot. Nem törődsz vele, hiszen hinni akarsz. Telnek a napok és közben felteszed a szemellenzőt, ahelyett hogy megkérdeznéd…, miért érzem ezt? Hinni AKAROD, hogy ez így jó…, hogy jó, mert jónak kell lennie…, mert annyira akarod…. Ha most még nem is az igazi, de majd idővel…, hiszen te mindent megteszel.
Nem beszélsz róla, mert érzed, hogy gömbre vágysz, de a kockád még nem kerek. Úgy gondolod, ha minden erődet beleadod és sokáig csiszolod, formálod, alakítod, akkor sikerül.
Végül aztán mindig eljön az a nap. Amikor villámként hasít beléd a felismerés, a fájdalom és a csalódottság. Amikor a düh megállíthatatlan energiákat szabadít fel benned és csak futnál, menekülnél minél gyorsabban, minél messzebb mindenki elől, aki eddig is látta, de nem szólt, hogy a szakadék felé rohansz… Vagy szólt, csak nem elég hangosan? Vagy talán hangosan szólt, sőt még meg is rázott…, mégsem tudott megállítani, mert te elküldted mosolyogva, mondván: Ne aggódj, minden rendben. Boldog vagyok.
Amikor rádöbbensz, hogy a te kockád soha nem lesz gömb, akármeddig csiszolod is…, és végre felfogod, hogy te sem vagy gyémántból. Abban a pillanatban már tudod, hogy nem ez az amire vágysz. Sőt! Soha nem is vágytál erre, csak olyan hosszú ideig hazudtál magadnak, olyan régóta éltél egy képzeletbeli világban, hogy most már nem tudod, hogyan élj a valóságban. Amikor rájössz, hogy valójában a haragod saját magad ellen szól…. Az a pillanat lesz majd a hajnalod első fénysugara…
