Szenvedély… Számomra azt a pillanatot jelenti, amikor megáll az idő.
Mindig ez az érzés. Ismerős már régről.
Mindig a rossz emberbe szeretek bele. Először szándékosan kerülöm, mert érzem, hogy nem kerülhetek közel hozzá. Ez jó ideig sikerül is. Majd tesz felém apró gesztusokat, meg akar hódítani, egyre többször keres, jól érzi magát velem… és én elkezdek odafigyelni rá. Kíváncsi vagyok, mi motiválja, mit akar tőlem, mi tetszik neki bennem. Szeretem magam, amikor vele vagyok. Jó érzés, mert kiteljesedem… és azt érzem, hogy fontos vagyok valaki számára.
Azt hiszem, ez az az érzés, ami legjobban hiányzik az életemből.
Hogy érezzem azt, hogy fontos vagyok valaki számára. Olyas valaki számára, aki nekem is fontos.
Ahogy telik az idő, egyre több figyelmet szentelek neki, tetszik, ahogy keresi a társaságom, vágyom rá, hogy keressen és ő keres. Programot szervez, én pedig egyre inkább a bizalmamba fogadom. Utána elképzelem, amit szeretnék, hogy megtörténne…, de ő nem lép.
Nem beszélünk róla. Terel. Kamuzik. Mi történt? Nem értem. Mi a baj?
Csak játszik? Ő is csak ezt élvezi? Meg akarta tudni, meddig mehet el? és már látja, hogy addig, ameddig csak akar… És neki ennyi elég is. Új kalandot keres.
Nem ugyanarra vágyunk… és én megint itt állok a gondolataimmal, az érzéseimmel…, mert – én is alig hiszem el, és még magamnak sem merem bevallani, hogy… – most már vannak. Hiányzik.
Vele akarok lenni. Beszélgetni vele. Arra vágyom, hogy mellém bújjon, átöleljen, és magához húzzon. Hogy érezzem a teste melegét. Arra vágyom, hogy kedves legyen velem, rám mosolyogjon, fontos legyen neki az álmom…, hogy én fontos legyek neki.
Arra vágyom, hogy szeressen. De ő másra vágyik.
Féltékeny vagyok. Mindenre és mindenkire, aki vele van/ vele lehet. Féltékeny vagyok arra, amire vágyik. Vágyom rá, hogy beavasson az életébe, hogy megmutassa nekem a lelkét, a gondolatait, az őszinte érzéseit. De ő védekezik.
Én pedig nem mondom ki, mire vágyom. Én is védekezem.
Hiszen nem lehet. Nem kerülhetek közel hozzá, mert félek, hogy megbánt. Félek attól, hogy ő – akaratlanul is -, de kihasznál. Emlékszem az érzésre, még nagyon jól emlékszem… A tehetetlenségre és a kiszolgáltatottság érzésére. A fájdalomra, ami a torkomat fojtogatta. A kínra. Arra a tompa, de mélyen rám nehezedő nyomásra, mely alatt úgy érzem, hogy összeroppanok. Amikor nem tudok másra gondolni, csak a szívemre nehezedő fél tonnányi kőhalomra, amiről egy kavicsot sincs erőm legördíteni.
Félek attól, hogy nem ismerem eléggé…, és talán ő is ilyen. Nem tudok megbízni benne. Talán soha senkiben nem fogok tudni megbízni. Nagy sóhaj…., egy mély levegő… Jó. Most még egy… Számolom. Erőmön felül koncentrálok arra, hogy megnyugodjak. Arra, hogy elengedjem. Hogyan juthattam megint ide? Hiszen annyira küzdöttem ellene. Azt hittem, ennél sokkal erősebb vagyok. De rá kellett jönnöm, hogy a szeretet utáni vágyam erősebb mindennél… és teljesen elgyengít. Szomorú vagyok… és szeretném, ha elmúlna ez az érzés. Miért nem találom azt, aki ugyanarra vágyik, amire én?
